Műtermi gondolatok

Ahogy Erős Péter rendező – operatőr feljegyezte:

Gáborral  évente többször is összefutunk. Hol itt, hol ott. Legutóbb Somogyfajszon és Sümegen voltunk együtt egy alkotótáborban, ahol újra a kamerám elé állt. Szeretem a művészetét!

Egy nagyon apró, sok – sok kincset rejtegető műterem gazdája volt a MűvészVilág című filmem főszereplője. A felhalmozott relikviák és az alkotáshoz szükséges eszközök kavalkádja sokat jelezett előre, mindarról, amiről szó esett találkozásaink alkalmaival.  Rádóczy Gyarmathy Gábor  - a szocialista évtizedekben indexen lévő édesapja miatt – nem élhette a hatalom által kegyelt művészcsemeték gondtalan életét.

A család a Damjanich utca 44-ben lakott. A papa, a művészi létezéstől minden szinten eltiltott Gyarmathy Tihamér Ózdra járt átvevőként dolgozni. Két gyermeke  (a közelmúltban elhunyt) Ágnes és Gábor ezekben az években megtanulta hogy milyen az, amikor ők nem járhattak az utca napos oldalán. A fiúgyermek a szintén belvárosi Rottenbiller utcai általános iskolában koptatta az iskolapadot.

Ahogy megtudom a mestertől, akkoriba volt egy osztálytalálkozója a hatvan egynéhány éves társaságnak. Sokan lettek értelmiségiek közülük, orvosok, zenészek, festő ő lett egyedül. Fiatalságukat keresztezte az ötvenhatos forradalom. Volt aki meghalt ekkor, mások disszidáltak. 

Felelevenítve Gábor idézőjelbe tett művészi szárnypróbálgatását, nagyon is emlékszik arra az esetre amikor édesapja féltve őrzött pasztellkészletét felhasználva, smirglire kezdett rajzolni. A baj csupán az volt, hogy a készletet nagyon hamar felemésztette ez az „újszerű”  technológia. A hazaérkező papa viszont csak a fejét csóválta, de nem büntette ezért a gyermekét. Bár nem nagyon volt lelkes attól a gondolattól, hogy fia az ő nehéz hivatása felé kezdett kacsingatni. 

Gábor kiskorában hozzájuk járt az értelmiségi üldözöttek elitje. Így a kis Gyarmathy ezek közelében és társaságában nőtt fel. Mondhatnánk úgy is, hogy az anyatejjel szívta magába a kultúra szabadelvű irányzatait.  Úgy fogalmaz nekem a mester, hogy abból, hogy édesapja révén mindannyijuk az üldözöttek életét élték, ezt ő nem érezte igazán. Ez amolyan y-os létvolt, hiszen a szocializmus kemény diktatóriumában már önmaga a nevük végződése miatt is osztályellenségnek számítottak. 

Az iskolában erre rá is tettek egy lapáttal, úgy hívták felelni, hogy : „ jöjjön ki ipszilon!” Ekkor még – az általános iskolás években – az édesapja nem volt egy ismert ember. Így összefüggésbe sem hozták vele, akkor sem, amikor több díjat nyert korai képzőművészeti alkotásaival. 

A helyzet a képzőművészeti gimnáziumban aztán megváltozott. Hiszen művész körökben igenis ismert név volt a Gyarmathy. Az a festőművész, aki néhány társával együtt szembe mert helyezkedni a szocreál elvárásaival. Mint mondja nekem a mester, a felvételijével nem volt gond. Ahogy a kegyelt művészek gyermekeit, úgy őt is befogadták az alma mater falai közé. Nem protekciós volt, hiszen jól teljesítette az elvárt követel.

Folytatva művész emberem élettörténetének elmesélését. Méghozzá ott, ahol abbahagytuk az imént. Tehát Rádóczy Gyarmathy Gábor egy felső helyen szignált engedéllyel került a lengyelországi Poznanba, ott is a Képzőművészeti Főiskolára. Változatlanul kis keresetű édesapja nemigen tudta támogatni fiát, aki kénytelen volt gondoskodni önmaga megélhetéséről. Legfőképpen grafikai kivitelezésből jutottak zsebpénzhez. 

A lengyel művészeti élet sokkal szabadabb keretek közt folyt mint a több szocialista országé. Itt már divat volt a kettős állampolgárság, ennek révén a professzorok, vezető művészek behozták nyugatról a legkorszerűbb gondolatokat. Ebből részesülhetett  Rádóczy mester is. 

Úgyhogy amikor hazatért Magyarországra, akkor ő már birtokában volt annak a szemléletnek, amiről a pályatársai még nem is igen hallottak. A kialakult jó kapcsolatokra alapozva megkezdte a szintén háttérbe szorított kortársainak megszervezni a lengyelországi kiállításait. Ehhez Poznan legrangosabb kiállító helyiségét tudta megszerezni. A műalkotásokat legálisan nem vihették ki, így aztán csempészáruként utaztak a képek az egyik baráti országból, a másik baráti országba. Ez a művészeti kapcsolat túlélte a rendszerváltást, és a mai napig működik.

(Fotók: Németh Andrea)