Kritikai szemelvények

Idézzük Beke László 1969 októbében  írt sorait: 

„Az ő világa különös, nehezen megfogható, morbid hangulat. Megfér benne egymás szomszédságában a barokk angyal és a huszáruniformis, a Verne-regényhős és a kommersz levelező-lap táj, a bárgyú olajnyomat-figura és a magazinból kivágott, szuperszonikus vadászgép-fotó. Vastag lakkréteg vagy émelyítő rózsaszín lazúr fogja össze a laza szimmetriába rendezett banalitás-halmazt – az egykor még oly tarka kavalkádon úrrá lesz valami súlyos, álmosító színvilágú monotónia.”

A művész aktuális gondolatait,  egy megnyitón Németh Lajos művészettörténész olvasta fel. Ennek bevezetéséből idézünk:  „A háború utáni nemzedékhez tartozom, ez a tény talán hatással van ösztöneim, érzelmeim, fűtöttségem kialakulására. A képeimen és rézkarcaimon tükröződő bizonyos pesszimizmus, véleményem szerint abból fakad, hogy 30 éves vagyok és intenzívebben érnek a negatív és pozitív hatások, mint egy idősebb és tapasztaltabb embert.”

A Magyar Rádió „Láttuk, hallottuk…” című műsorában Bencze László festőművész így beszélt: „Rádóczy szimbólumokban gondolkozik és azokban fejezi ki magát. Siessünk kijelenteni: igen erős szakmai felkészültséggel, imponáló tudással. Ez mai grafikánk szinte egyöntetű alapállása. Mesterség, műhely, szakmai készség és felkészültség, a megszólaltatott természeti vagy jelképrendszerű formák beható ismerete, szinte puritán szigor az eszközök tiszteletében, ugyanakkor anyag és eszköz magakellető kacérsága Rádóczynak is tulajdonai.”

A Magyar Hírlapban egy - művészünk egész életművével összefüggő - fontos jelenségre hívja fel figyelmünket a kitűnő műkritikus Bojár Iván: „ Rádóczy Gyarmathy Gábor (Stúdió Galéria) színes rézkarcaiban szinte mindannak tárházát kapjuk, ami időproblémaként a mai képzőművészetben fellelhető. A mérhető idő perlekedik a mérhetetlen idővel, a szubjektív idő egymásutánjai, vonatkozásai egymás mellé sorakoznak. Csaknem mindegy, hogy melyik lapját vesszük alaposabban szemügyre, a kérdés mindig ugyanaz: a szubjektum tegnapja ölelkezik a mával s megkísérel utat keresni a holnap felé. A valóság tényleges történéseinek és az egyén belső élményeinek pillanatnyi metszéspontján.”

P. Szűcs Julianna  művészettörténész ekkoriban a Népszabadságban megjelent írásában úgy látja, hogy a szimbólumokat a fiatal művész mennyiségileg értelmezi, s „a halmazból nagyon vonzó dekorativitás keletkezik.”

Legéndy Péter művészeti író egy kiállítás megnyitójában így fogalmazott: „Rádóczy Gyarmathy Gábor egy új jelképrendszert keres, amely segíthet megérteni a valóság bonyolult szövetét, szerkezetét – nem pl. a „bauhaus” vaslogikájával, az elvonatkoztatott célszerűség szintjén, hanem az öröm és fájdalom, álmok és gátlások, szeretet és gyűlölet vetületeiben.”

Csáji Attila megnyitójában így fogalmazott: A „Rádóczy Gyarmathy Gábor által teremtett atmoszféra hozzánk tartozik. Hozzánk magyarokhoz. Döntően ennek a kultúrának a szövetéből született és újra és újra ebből táplálkozik. Ez nem stílus kérdése, hanem az értékteremtő vállalásé.”

Bereczky Lórándtól, a Nemzeti Galéria egykori  főigazgatója:  „ Az életmű színes személyiséget sejtet, olyan alkotót, aki érzi a világ próbatételeit, akinek köze van a természethez és otthonosan mozog az emberi kapcsolatok feloldásában, és akinek véleménye van a világról és ezt a véleményét következetesen ki is mondja, még akkor is, ha esetleg ezért ütköznie is kell. Úgy véljük, Rádóczy Gyarmathy Gábor jeles alkotója a 20. század vége, 21. század eleje magyar képzőművészetének. Olyan művész, akinek munkáira mindig figyelni kell, és aki nem tud csak önfeledten díszíteni, de akinek súlyos igazság-kimondásaiban  mindig tükröződik a játékosság, az önfeledt szépség motívuma is."