Életrajz

1943-ban született Budapesten. A Budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett. A poznani Képzőművészeti Főiskolán végezte felsőfokú művészeti tanulmányait. 1980-ban a pármai Művészeti Akadémián tanult. Mesterei: Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Tesseyer, Brzozwsky. Szabadfoglalkozású művész, 1967 óta szerepel hazai és külföldi kiállításokon. Az Európaház Képzőművészeti Tagozatának tagja. A Budapesten élő és alkotó Rádóczy Gyarmathy Gábor művészete alapvetően két élményből táplálkozik: a műveltségből és a valóság ismeretéből. Személyiségének, művészi attitűdjének kialakulásához a családból hozott kondíciókon túl nagy erővel hatottak a kor történései, a második világháború, majd az 1956-os drámai események. Másik életre szóló élménye a lovaglás. Az ifjú Gyarmathy a solymászat kapcsán tanult meg lovagolni, ismerte meg a vadászat izgalmát és szépségét, s a természettel való bensőséges kapcsolat életének része lett, életformáját ehhez alakította, és jelentősen kihatott a festészetére is.
Képzőművészeti tanulmányait a budapesti  képzőművészeti gimnáziumban kezdte, majd Lengyelországban, a poznani képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát. Hazatérése után, a hetvenes években elsősorban egyedi lapjaival keltett feltűnést, a fiatal művész sajátos látásmódja és briliáns technikai tudása révén rögtön a magyar grafika legjobbjai közé emelkedett. Egyből bekerül a művészeti élet forgatagába, és jelentős országos kiállításokon vesz részt, csatlakozva progresszív törekvésű fiatal festők és szobrászok csoportjához. Első hazai kiállítását 1969-ben rendezi meg, és még ugyanebben az évben jelentkezik egy újabb önálló tárlattal, melyet Weöres Sándor költő nyit meg. Az itt felvonultatott rézkarcai már igazi, Rádóczy-s művek: filozófiai tartalommal töltöttek és mesterien megmunkáltak. Később országos grafikai biennálékon és külföldi kiállításokon szerepel, Lengyelországban, Berlinben, Olaszországban, ahol alkotásaival sikereket ér el, díjakkal jutalmazzák, majd 1980-ban a Pármai Művészeti Akadémia tagjává választják. A hazai elismerések mellett két ízben az “Italia 2000” nemzetközi pályázat ezüstérmese, 1980-ban Honoris Causa kitüntetetést kapott Olaszországban. Több képzőművészeti társaság tagja, köztük a Magyar Képzőművészek Szövetségének. Rendszeres kiállító hazai és külföldi tárlatokon, művei jelentős magán- és közgyűjteményekben, többek közt a Nemzeti Galériában megtalálhatók.
Rádóczy Gyarmathy Gábor művészi pályáján egyéni utat vállal. A festészetben saját világát éli, romantika, szerelem, gyűlölet, tudatalatti érzések, fogalmak jelennek meg barokkosan zsúfolt képfelületein. Munkái komponálása során nagy szerepet játszik az ismétlés, melyet időnként egy képen belül is alkalmaz. Noha belső világot jelenít meg, de nem ösztönös festő, a képet mindig tudatosan szerkeszti és festi meg. Ugyanakkor a Rádóczy-képek látomások, melyek formákban és színekben gazdagok, egy-egy motívum, mint például a ló, a sólyom, a szarvas, a farkas, a bárány, a sárkány és a gonosz megtestesítője, a démon újra és újra megjelenik, így alakul egy beszédes jelképtár részévé. A látványelemek a mögöttes tartalmaknak köszönhetően szimbólummá válnak. Rádóczy Gyarmathy Gábor magán mitológiájában a ló szent, tisztelt és szeretett állat, festészeti világában központi szereplő.  Hasonlóan jelképes motívum a sólyom, mely a magyar mondavilág egyik szimbólumának, a turulmadárnak a mintájául szolgál. A kedvelt motívumok állandó jelenlétéből, ismételgetéséből kibontakozik a filozófiai háttér, a művész határozott, tudásra épülő világképe. A népmesék és az ősi mondák felidézése utal arra, hogy festőnket erősen foglalkoztatja, érzelmileg is megérinti a múlt, a gyökerek felkutatása, a honnan származunk, kik vagyunk kérdése. Az utóbbi évek munkáin új, ismétlődő képi elemként jelenik meg a szent korona, valamint a trianoni békeszerződés témaköre festői megfogalmazásban.

Művészünk világa rendkívüli erővel fogva tart, elmerülünk burjánzó vizuális világában, de ez a művészet nem a  laza felszabadítás, nem  a könnyed látványvilág, nem a szép tájak örömét fogja elé teríteni, hanem egy olyan alkotó „varázsszőnyegét”, amely elrepít minket a szorongással teli fantázia szinte kimeríthetetlen birodalmába. Rádóczy Gyarmathy művei nem tesznek eleget annak a manapság oly sokat hallott és hangoztatott követelménynek, hogy „a művészet nyugtasson meg”. Nem – hála Istennek és a teremtőkezű művésznek – Rádóczy Gyarmathy nem elandalít, hanem felkavar, de mindenek előtt zavarba hoz…

Georges Braque, a XX. század jeles festője állította: „A művészet arra való, hogy zavarba hozzon. A tudomány megnyugtat.” Nos, ez az. Helyben vagyunk. Mert úgy hiszem, hogy művészünk munkáinak első hatása mindannyiunkra, hogy zavarba hoznak minket. Meghökkenésünket aztán megkíséreljük racionalizálni, s akkor jöhetünk rá egy fontos következtetésre: Rádóczy Gyarmathy szürrealista is meg nem is, valójában más is, több is az, amit csinál. E sorok írójának véleménye szerint távol van azoktól a módszerektől, amelyek az álmoknak, a látomásoknak nagy szerepet adnak. 

Óriási ugyan a fantáziája, a képzelő ereje, kivételesen gazdag a jelképtára, de mindezzel hallatlanul tudatosan él. Művein mindig elmond valamit, mindig problémát old meg, annak erőteljes felvetése után. Mindez pedig abban gyökereztethető, hogy nagyon határozott világképe van. Nem ösztönök vezérlik (szerepük persze nem tagadható), nem bújik a tudatalattiból feltörő látomások és víziók pszichologizáló álarca mögé, bár eszköztára látszólag ehhez áll közel. Nála igen fontos, mondhatnánk fundamentális alap, hogy tudásra épít. Erről munkái egyértelműen tanúskodnak. A személyes ismeretség okán azonban hadd jegyezzem meg, hogy ez a körülmény azonnal nyilvánvaló lesz, ha bárki beszélgetni kezd művészünkkel. Rádóczy Gyarmathy Gábor ugyanis verbálisan is burjánzóan gazdagon fejezi ki magát, áradnak belőle a gondolatok, melyeket ugyanolyan gazdag asszociációkkal és láttatóan fogalmaz meg szóban, ahogy azt később „előadja” képben. Mindezt igen széles műveltségre és ismeretanyagra építi. A nagy tudás anyag, a sok információ valami sajátos és egyéni univerzalitásra utal, amely leginkább a történelemben, a művelődés- és tudománytörténetben, az őstörténetben gyökerezik, s arra épül, hiszen talán ez foglalkoztatja leginkább, de egyáltalán nem mellőzhető a flóra és fauna világának mély ismerete és e terület iránti erős affinitása sem. Mindez persze nem tudósi „köntösbe burkolódzik”, hanem hallatlanul erős képzelettel párosul, amely aztán a művészi gyakorlat során mindent konkréttá tesz, s úgy épül képpé, hogy – térjünk ide vissza – zavarba is hoz… 

Első egyéni kiállítását még főiskolásként Poznanban rendezi meg 1967-ben, melyen szorongató atmoszférájú kollázsait mutatja be, s azt a Főiskola rektora nyitotta meg, méltatva és elismerve a fiatal művész törekvéseit. Ekkoriban nyílik lehetősége arra, hogy e munkái nyomán elmélyüljön az olajfestés rejtelmeiben, mintegy átemelve képi motívum rendszerét a kollázs és grafika világából a festészetbe. Függés I. és II. című képei a kor drámai értelmiségi lázadásaira vezetnek rá, historizáló utalásokkal.

1969-ben fejezi be tanulmányait Poznanban, ekkor veszi fel a Rádóczy előnevet, s hazatértével szinte bele veti magát a hazai képzőművészeti élet forrongó folyamataiba. Ez év tavaszán - miközben kiállít az V. Országos Miskolci Grafikai Biennálén, amely e szakma legjelentősebb hazai nagy rendezvénye - egy  másik jelentős csoportos kiállításon is részt vesz Budapesten, egy akkoriban több esetben a város szélére kényszerített új szellemű kollektívával. Csáji Attilával, Csutoros Sándorral, Gyémánt Lászlóval, Papp Oszkárral, Pauer Gyulával, Siskov Ludmillal, Zeisel Magdával és Visky Balás Csanáddal az angyalföldi József Attila Művelődési Központban állít ki. A program összefoglaló címszava: „ progresszív  törekvésű fiatal festők és szobrászok kiállítása”, melyet itt Beke László művészettörténész, majd később Rákosligeten Körner Éva művészettörténész nyitott meg.  Mindezek jelzik, hogy ekkoriban milyen művészkör vonzásában dolgozott.

Rádóczy Gyarmathy művészet szervező tevékenysége sem elhanyagolható, ugyanis szerepe van abban, hogy 1970-ben kiemelkedő értékű, progresszív szemléletű kortárs magyar csoportos képzőművészeti kiállítás vándorol végig Lengyelországon, Poznanban, Lódzban, Sopotban, Szczecinben. A kiállítók között van Csáji Attila, Bak Imre, Bálint Endre, Csutoros Sándor, Fajó János, Frey Krisztián, Haraszty István, Hencze Tamás Keserü Ilona, Konkoly Gyula, Lakner László, Nádler István, Papp Oszkár és mások, s természetesen Gyarmathy Tihamér és Rádóczy Gyarmathy Gábor. 

Közben első hazai önálló bemutatkozására is sor kerül 1969-ben, a város szélén, ugyanott, ahol a jeles csoportos kiállítás is volt, a József Attila Művelődési Központban, melyet szintén Beke László nyitott meg. Itt kerülnek először közönség elé Lengyelországban készített – jellemzően nagyméretű – kollázsai, melyek később ritkán kerültek közönség elé. 

A fiatal művész rendelkezett „alap anyaggal” (hozzájutott Nyugat Európában nyomott folyóiratokhoz), voltak tapasztalatai (például korábbi ismeretsége Bálint Endrével, aki beavatta a kollázs készítés rejtelmeibe), s affinitása volt a morbidhoz, a szorongató valamiféle megjelenítéséhez. Mindez e technika adekvát voltát bizonyította. Különös aranyárnyalatú és ezüstpapírokra dolgozott, ezek voltak a hordozók, melyeken átüt a hol nyersen, hol finom gondossággal felrakott, körül nyírt réteg különös „ünnepélyessége” vagy épp profánsága, miközben például a Paris Match-ból kivágott képek halmazával tehát sűrűn telekomponálja papírfelületét. Idézzük Beke László ekkoriban (1969 október) e munkáiról írt sorait: 

„Az ő világa különös, nehezen megfogható, morbid hangulat. Megfér benne egymás szomszédságában a barokk angyal és a huszáruniformis, a Verne-regényhős és a kommersz levelező-lap táj, a bárgyú olajnyomat-figura és a magazinból kivágott, szuperszonikus vadászgép-fotó. Vastag lakkréteg vagy émelyítő rózsaszín lazúr fogja össze a laza szimmetriába rendezett banalitás-halmazt – az egykor még oly tarka kavalkádon úrrá lesz valami súlyos, álmosító színvilágú monotónia.”

Ugyanebben az évben az akkoriban progresszív művészek kiállító helyeként ismert KFKI klubban mutatja be munkáit, melynek megnyitója Weöres Sándor költő.

S folyamatosan készülnek briliáns rézkarcai, melyeken olyan bravúrral tudta alkalmazni ezt a sokszorosító technikát, ráadásul finom színezésekkel, melyek azonnal felzárkóztatták őt az akkor kimagasló értékeket teremtő kortárs magyar képgrafika legjobbjaihoz. 

Egy kérdésre, hogy mit jelent számára a rézkarcolás, a művész körültekintő alapossággal ezt válaszolta: „A rajz, de különösen a rézkarc számomra a kép teljessége. Az egész, amely a valóság gondosan kidolgozott és aprólékosan megmunkált részleteinek tömör egysége. Az ember érzései, mint a szerelem vagy a fájdalom, az élet folyamatában állandóan ismétlődő események, a hétköznapok jelentik a valóságot. Számomra ennek megfigyelése az igazán fontos dolog. A rézkarcolás fegyelme nagyon megfelel ennek. A ceruzarajz lemezre-viaszra való átrajzolása, az anyag, a részletek pontos ábrázolása, az ötvösmunkához hasonlítható aprólékosságot igényel. Szeretem a dolgokat a reneszánsz mestereknél tapasztaltak nyomán alaposan megcsinálni, mindent megrajzolni, mindent átgondolni.” 

Rézkarcainak szövevényes világát azzal is elősegítette, hogy sok esetben több művet nyomott egy lapra, mely által többször szuggesztívebb hatást ért el.

Művészetére alapvetően jellemző, hogy rézkarcait sok esetben kivitelezte fekete-fehér és színes változatban is, valamint több kompozícióját elkészítette rézkarcban és festményben is. Ezek természetesen nem másolatai egymásnak, az összevetés során mindig találunk finom, ám hangsúlyos eltéréseket, a jellemző, hasonló elemek mellett.

Az évek múlásával Rádóczy Gyarmathy Gábor egyre többet foglalkozik festészettel. Képeiben, festményeiben is mindig van egyfajta grafikusi gondolkozás, nem is véletlen, hogy képei – szó szerint - előképei is sok esetben saját korábbi rézkarcai. 

Festői módszere is – mint már jeleztük – a vonalgazdagságra épít, formák burjánzanak, lépnek egymásra, egymásba, egymás nyomába, s tapossák el egymást, ám mindehhez egy majdhogynem finom színekkel dolgozó színteremtő párosul, akinél sokszor a sötétek uralkodnak. Nem véletlen ez, hiszen egy fontos vélemény szerint: „Általánosságban kimondható, hogy a megvilágosított színek az élet napos oldalát fejezik ki, az elsötétített színek viszont a sötét és negatív erőket szimbolizálják.” (Johannes Itten). Nos pontos ez a fogalmazás Rádóczy Gyarmathy művészetére is. Ő is elsötétít, s ezzel valóban sejtelmessé is tesz, néha még a melankólia is felbukkan, de igazán csak egy villanásnyira, ám aztán jellemzően továbbra is általában itt a „dies irae”, a harag napja, jelen vannak a diabolikus erők, s jelen lehet „rosszkedvünk tele”. 

A burjánzó mondanivalóhoz – mind grafikáiban, mind képeiben –  sötét tónusai mellé párosul a világos, élénk színerő drámaisága is, s az a sajátos kompozíciós alapeszme és rend, amely egyfajta horror vacui nézetre épít. Vagyis képmezője szinte minden négyzetcentimétere ki van használva, nem marad szabad tér, a művész agya és keze minden üresen maradt teret betölt. Motívumainak világában különös, hogy milyen tudatosan használja a repetíció, az ismétlés módszerét, képei feszültsége sokszor telítettebb lesz attól, amikor ennek látjuk nyomait. S ami ide kapcsolódóan fontos: ha ismétel is – ráadásul egy képen belül – ebből sohasem lesz monotónia, sőt egy-egy pozitív-negatív átfordítással teljesen új képi szituációt teremt. 

Ehhez kapcsolódóan a művész egy helyütt így fogalmaz: „Az én közlési eszközöm az ősi képírás jelképes kifejezési módja és az ősi zenei pentatónia, ahol a monoton ismétlődő ritmus egy barokkosan nyugtalan formát, a lényeget körülvevő feszült ellentétet hoz létre.” 

Festő technikája kifinomult, alapos. Természetesen olajjal fest, fontos számára az alapozás, majd egy tónusos kép létrehozása, melynek száradását követően lazúr technikával hozza létre a rá jellemző képet, amelyen az áttetsző rétegek finom transzparenciával állnak a szemlélő előtt. A legvilágosabb és a legsötétebb árnyalatok a mű véglegesítése során kerülnek fel a műre.

"A festészet varázslata",  Rádóczy Gyarmathy Gábor műtermében

Rádóczy Gyarmathy Gábor festőművészt nehéz lenne bármilyen divatos irányzathoz besorolni, művészetére valamiféle bélyeget sütni, stílusát egyetlen szóval meghatározni. Pályája kezdetén még a modernnek számító, progresszív szemléletű és alkotó fiatal képzőművészek közé tartozott, és ma is több szállal kötődik közösségekhez, ugyanakkor markáns kifejezésmódja, a világról alkotott látásmódja - stílusát tekintve - magányos alkotói útra terelte. Festményeinek barokkosan burjánzó képi világa gazdag képzeletre, elmélyült tudásra és mesélő kedvre utal. A mester nem csak vizuális nyelven, de verbálisan is rendkívül közlékeny, beszélgetés során szinte áradnak belőle az egymásba kapaszkodó, egymásból eredő történetek és gondolatok. Nyelvi megfogalmazása ugyanolyan részlet- és információ gazdag, mint a vizuális kifejezésmódja. Nyitott mindenre, érdekli az emberek világa, a való élet küzdelmei, s annak intellektuális vetülete, az irodalom, a költészet, valamint a történelem, különös a magyar őstörténet, a magyar mitológia világa.
    Volt szerencsém alkotótáborokban együtt dolgozni a mesterrel, és munka közben valamint eszmecseréink során megtapasztalhattam, hogy azok közé a szerencsés emberek közé tartozik, akik személyiségében egyszerre van jelen az intellektualitás és a művészi érzékenység. Fantáziáló, játékos, álmodozó gyermek, ugyanakkor földön járó, az életet jól ismerő, határozott világképpel és véleménnyel rendelkező férfi. Művészete alapvetően két élményből táplálkozik: a műveltségből és a valóság ismeretéből, ami párosul a természet és az állatszeretettel.
    A műterme, ahol feleségével, a neves szexuál-pszcihológussal, Rusz Edittel él, ugyanerről a művészegyéniségről árulkodik. Budapesten, a Jávorfa utcában található ház nem szokványos otthon, rányomja bélyegét, hogy két alkotó ember dolgozik és éli mindennapjait itt. Ebben a miliőben nem válik el a munka a magánélettől, minden összefonódik lakói tevékenységével, ami nem csupán hóbort, hanem életet kitöltő szenvedély.
    A szobákban padlótól a plafonig könyvek és kulturális tárgyak, emlékek halmozódnak. Mint a Rádóczy-képeken, megfér itt minden békés egymásmellettiségben. A megannyi festéktubus és ecset mellett a mester szívéhez közel álló relikviák láthatók: régi nyergek, lószerszámok, ostorok, kalapok, bőrzekék, s állatok koponyái felaggatva a falakon. Az egyik helyiségben a tanításhoz szükséges csontváz ácsorog, szobrok, gipszmodellek sorakoznak a fürdőszobában, aminek a csempefalán a festőművész keze nyomát őrző kerámiafestmény látható. Gyarmathyéknál elképzelhetetlen az élet állatok nélkül: kinn a kertben az örökzöldek lombjában madarak nyüzsögnek, benn a házban, előkelő sorban, házi kedvencként él kutya és macska. A mester szobájában két nagyméretű, félig kész festmény várakozik az állványokon, nem messze tőlük, a sarokban egy heverő. Itt dolgozik, mutatja a festőművész, de itt is alszik, mert ha éjszaka felébred, szereti megnézni a festményt, ami készülőben van. Egész életében a rajzolás, a festés érdekelte, ezekkel foglalkozott, és rosszul érzi magát, ha nem csinálhat semmit.
    Rádóczy Gyarmathy Gábor nagyon korán megismerkedett a festészettel, kis túlzással mondhatni, az anyatejjel szívta magába. Édesapja, Gyarmathy Tihamér a magyar avantgárd festészet kiemelkedő alakja. A Párizsban, Olaszországban és Németországban megforduló festő korán megismerkedett a modern képzőművészeti irányzatokkal, s a festészet klasszikus hagyományaiból induló művész progresszív nézeteivel, absztrakt képeivel vált igazán ismertté és az akkori művészetpolitika renitensévé. Az ötvenes években neve azoknak a listájára került, akik nem szerepelhettek kiállításokon és több mint húsz éven keresztül fizikai, majd műszaki munkásként dolgozott, hogy családja megélhetését biztosíthassa. Szellemi kisugárzását azonban nem lehetett tiltásokkal megakadályozni.
    A gyermek Gyarmathy Gáborra óriási hatással volt, hogy a Damjanich utcai otthonukban gyakran megfordultak az édesapa barátai, kortárs festők, többek közt Bálint Endre, Martyn Ferenc, Bene Géza, Barcsay Jenő, Kassák Lajos, Marosán Gyula vagy Derkovits Gyula. S ahogy Papp Oszkár festőművész mondta Rádóczy Gyarmathy Gábor egyik kiállításának megnyitóján: festőnk ebből az inspiráló szellemi légkörből indult, ahol egyszerre vette körül igényesség, emelkedettség és közvetlenség. Ez a szellemi közeg teremtette meg és formálta meg az igényt a fiatal festőben is, hogy mesterségbeli tudással, színérzékkel, komoly műveltségi háttérrel induljon el művészi pályáján.
Kéznél volt a pasztellkréta és az olajfesték, meséli a mester, és már gyermekként olajképeket festett, többek között a Hannibál című festményt, melyet a látogatóba érkező művész barátok mindig kritikával illettek, és tanácsokkal látták el az ifjú piktort. Gábor édesapja látta a fia festészet iránti vonzalmát, és segítette tehetségének kibontakozását.
    Rádóczy Gyarmathy Gábor ilyen előzmények után került 1958-ban a budapesti legendás Török Pál utcai képzőművészeti gimnáziumba, ahol kiváló rajztanára volt Basilides Barna, a mintázást pedig Somogyi József irányításával tanulta. Érettségi után az iparművészeti főiskolára jelentkezett. Ám hiába felelt meg a felvételi követelményeknek, többszöri nekifutásra sem vették fel. Ekkor, bizony, nem jelentett előnyt Gyarmathy Tihamér fiának lenni. Az édesapa azonban nem nyugodott bele a folyamatos elutasításba, levelet írt a művelődési minisztérium művészeti osztályára, melyben kifejti, hogy az ő megítélése szerint a fia „megütötte a kívánt mértéket” és ennek ellenére sem jutott be a főiskolára. Kérte a felvételi elutasításának felülvizsgálatát, „mert nem merném föltételezni – írja Gyarmathy Tihamér -, hogy az én képzőművészeti magatartásom lehetetlenné tenné egy jó szándékú, tehetséges fiatalember főiskolára való bejutását.” A levél hatott, igaz, csak egy év múlva, de személyesen Aczél György írta alá a dokumentumot, melyben engedélyezi, hogy az ifjú Gyarmathy tanulhasson saját költségén Lengyelországban, a poznani képzőművészeti főiskolán.
- Könnyű volt megnézni egy kiállítást, ha apámmal mentem – meséli nevetve a mester –, mivel a három T-ből, a támogatott, tűrt és tiltott kategóriából ő az utóbbiba tartozott. Ha elmentünk egy megnyitóra, senki nem mert vele kezet fogni, sőt, még el is húzódtak tőle, így mi kényelmesen lépkedtünk a kiállító-teremben. Kérdezték akkoriban, milyen érzés ez? Nekem természetes volt, megszoktam. Aztán a rendszerváltozáskor, amikor apám már Kossuth-díjat is kapott, azt firtatták, milyen egy zseni fiának lenni? Milyen lenne? Nekem nem zseni, hanem az apám volt, s én meg az apám fia. Amikor a hatvanas évek végén Lengyelországból hazajöttem, ő javasolta, hogy vegyem fel a Rádóczy nevet. Azt mondta, így legalább a listán nem a gy betűnél, hanem az r-nél szerepelek.
    És honnan jött a Rádóczy név? Az csak természetes, hogy a történelem iránt érdeklődő mester a családjának a múlt mélyére lenyúló gyökereit is ismeri. A Rádóczy név az apai ágon lévő elődöket idézi, akiknek az 1500-as években Pusztarádócon voltak birtokaik, és a későbbi századokban még Berzsenyi Dániellel, a költővel is rokonságba kerültek, mivel földjeik szomszédosak voltak a niklai remete birtokával. A nemesi család az idők során elszegényedett, ám tagjai polgári életet éltek, s az utódok értelmiségi, több esetben művészi pályát választottak. Anyai ágon hasonló a helyzet: a dédapa, Luiggi Gobbi karmester és zeneszerző volt. Egyik unokája Gobbi Éva, a mester édesanyja, testvére pedig Gobbi Hilda, a színésznő. S a hagyomány folytatódott: a mester nővére, Gyarmathy Ágnes Munkácsy-díjas díszlet- és jelmeztervező, az ő nevéhez fűződik többek között az Oscar-díjas Mephisztó film jelmeztervezése. Férje, Giricz Mátyás színházi rendező, fiuk, Máté, a nagyapja példáját követve festőművész lett, a mester fia, Ákos pedig filozófus.
    Rádóczy Gyarmathy Gábor személyiségének, művészi attitűdjének kialakulásához a családból hozott kondíciókon túl nagy erővel hatottak a kor nagy történései, a második világháború, majd az 1956-os drámai események. Tizenhárom évesen élte át a forradalom felemelő és tragikus pillanatait, emlékszik vissza a festőművész, és a mai napig megrázó élménye a „fekete tömeg” vonulása, a vér látványa, majd a halállal való közvetlen találkozás. Aki nem élt ebben a korban, teszi hozzá a művész, elképzelni nem tudja, milyen volt az ötvenes évek légköre. Mindent áthatott a félelem, egy meggondolatlan szó az ember életébe kerülhetett.
    Rádóczynak másik életre szóló élménye a lovaglás. Álmodozó gyerek volt, meséli, ezért az apja beíratta solymász inasnak. Az ifjú Gyarmathy a solymászat kapcsán tanult meg lovagolni, ismerte meg a vadászat izgalmát és szépségét, s a természettel való bensőséges kapcsolat életének része lett, életformáját ehhez alakította és jelentősen kihatott a festészetére is.
-  A vadászat nagyon reális dolog – magyarázza a festőművész -, ott ölni kell, választani, dönteni. Apajpusztán tanultam meg lovagolni. Számomra a ló a szabadság élménye, nincs csodálatosabb érzés, mint egy vágtató lovon ülni. Minden nyáron Erdélybe jártunk, és egy csapattal végiglovagoltuk a Gyimest, bebarangoltuk a csángó falvakat, Székelyföldet. Úttalan utakon mentünk, megbúvó kis falvakon át. Egész más érzés lovon megtenni ezt az utat.
    A vadászat, a lovaglás élménye alkotásokban manifesztálódott. A természet világa, benne az állatok, sólyom, farkas, ló, a mai napig a festőművész motívumkincsét képezik. Alkotói pályája során a költészet és a tudomány ihlette grafikai munkák mellett vadászjeleneteket, erdei jelenségeket megörökítő, rendkívüli precizitással, igényesen elkészített rézkarcok is születtek, melyek igen népszerűek voltak a közönség körében. Rádóczy Gyarmathy Gábor szerint ezeket a képeket csak a légkörében lehet hitelesen megfesteni, úgy, ha valaki benne él ebben a világban, saját bőrén érzi a természet atmoszféráját, átéli, ahogy a ló szippantja a levegőt.
    Mint kiderült, a mester a vadászat, a vadgazdálkodás témájában is igen járatos. Szinte értekezést tud tartani Széchenyi Zsigmondról, Kittenberger Kálmánról, Fekete Istvánról, akik még valóban ismerték a természetet, a vadak életét, és számukra a vadászat nem úri passzió volt. A képzőművészetben is akad néhány kiváló festő, többek között Csergezán Pál, aki a mester szerint hitelesen tudta megörökíteni az erdei vadakat. Az úri vadászokról, akik már nem élnek benne a természetben, s alig tudnak valamit a vadakról, a kilőtt állatokról, lesújtó a véleménye.
    A vadászat témája kapcsán kerül szóba a mester grafikai munkássága. Ismert, hogy Rádóczy Gyarmathy Gábor a hetvenes években elsősorban egyedi lapjaival keltett feltűnést, s hazatérése után sajátos látásmódja és szakmai felkészültsége révén rögtön a magyar grafika legjobbjai közé emelkedett. A fiatal értelmiségi művész lázadó életérzése és briliáns technikai tudása a Lengyelországban töltött tanulmányéveknek köszönhető, a poznani főiskolán tanulta meg a festészetet, a rézkarc-, fametszet- és litográfia-készítést, valamint hatottak rá a korszerű áramlatok.
- Sokkal szabadabb, liberálisabb szellem uralkodott, mint itthon – idézi fel a lengyel hatvanas évek hangulatát. - Ott már például volt kettős állampolgárság, a művészek szabadabbak voltak, jöttek-mentek a világban, ezért a nyugat-európai trendek ismertek voltak a képzőművészetben. Olyan irányzatok, amikről Magyarországon még hallani sem hallottak a magyar művészek. A tanárok felvilágosult nézeteket vallottak és új oktatási módszereket alkalmaztak. Mivel nem volt ösztöndíjam, dolgoznom kellett, hogy megéljek. Annak köszönhetően, hogy magyar vagyok, mindig kaptam munkát, amiből el tudtam tartani magam. Jó volt ott magyarnak lenni.
    Rádóczy Gyarmathy Gábor amikor tanulmányait befejezve hazatért Budapestre, egyből bekerül a művészeti élet forgatagába, és jelentős országos kiállításokon vesz részt, csatlakozva „progresszív törekvésű fiatal festők és szobrászok” csoportjához. Mint szervező is szerepet vállal a képzőművészeti életben, 1970-ben kvalitásos, haladó szemléletű kortárs magyar csoportos képzőművészeti tárlatot szervez Lengyelország több városában. A kiállítók közt szerepelnek édesapja mellett többek között Nádler István, Papp Oszkár, Lakner László, Keserü Ilona, Bálint Endre, Fajó János, Konkoly Gyula, Csáji Attila és saját munkái.
Első hazai kiállítását 1969-ben rendezi meg, ahol a Lengyelországban készült, nagyméretű, sötét tónusú és drámai hangvételű kollázsaival mutatkozik be. Beke László művészettörténész így jellemezte a fiatal művész munkáit a megnyitón: „Az ő világa különös, nehezen megfogható, morbid hangulat. Megfér benne egymás szomszédságában a barokk angyal és a huszáruniformis, a Verne-regényhős és a kommersz levelezőlap táj, a bárgyú olajnyomat figura és a magazinból kivágott, szuperszonikus vadászgép-fotó. Vastag lakkréteg vagy émelyítő rózsaszín lazúr fogja össze a laza szimmetriába rendezett banalitás-halmazt – az egykor még oly tarka kavalkádon úrrá lesz valami súlyos, álmosító színvilágú monotónia.”
A képekből és a grafikákból talán azért árad borús hangulat, fogalmaz egy nyilatkozatában a művész, mert fiatalként intenzívebben, érzékenyebben hatnak rá a pozitív és a negatív élmények.
Ugyanebben az évben jelentkezik egy újabb önálló kiállítással, melyet Weöres Sándor költő nyit meg. Az itt felvonultatott rézkarcai már igazi, Rádóczy-s művek: filozófiai tartalommal töltöttek és mesterien megmunkáltak. A művész szellemi tájakon kóborol: a Copernikus és gondolatai a tudományba vetett hitről szól, a Cantata profana és a Kékszakállú herceg vára Bartók Béla életművével foglalkozik, az Új vizeken járok című grafikai művét, melyet később olajjal is megfest, Ady Endre költeménye ihlette, s mintegy ars poeticának is tekinthető.
Országos grafikai biennálékon és külföldi kiállításokon szerepel, Berlinben, Olaszországban, ahol alkotásaival sikereket ér el, díjakkal jutalmazzák, majd 1980-ban a Pármai Művészeti Akadémia tagjává választják.
Rádóczy Gyarmathy Gábor művészi pályájának indulásakor már tisztán látszott: nemcsak a festészet szeretetében, igényességben, szakmai magabiztosságban követi édesapja példáját, de abban is, hogy kezdetektől egyéni utat vállal. Nem hatják meg a különböző irányzatok, stílusok, mondhatni: bátran megy a maga feje után. Azt festi, amihez kedve van, és úgy fest, ahogy a kedve tartja.
- Apám festészete bátorságot adott – magyarázza a mester. – Ő is a klasszikus festészetből indult, hagyományosan festett, komolyan vette a nonfigurációt, a színeket, azt, hogy a színek fényforrások. Szakmai kritérium volt, hogy a művészetben nem lehet megalkudni. A másik sokat emlegetett mondás a családban: légy hű önmagadhoz, és neked adom az élet koronáját. Hogy az ember tudjon felszabadultan dolgozni – folytatja a mester -, kell egy olyan érzés, hogy úgy sem kell senkinek, amit csinálok. Kérdezik sokszor, milyen stílusúak a műveim? Mindig azt felelem: eklektikus. Budapest építészete is eklektikus, nem egy stílusban épült fel. De engem nem is érdekelnek a stílusok. Nekem ez tetszik, ez az én világom. Nem hagyom, hogy valamiféle gátlások visszatartsanak, beleteszem a képbe, ha kell, az impresszionista tájat is. A nonfigurációt is szeretem, ha a kompozíció nonfiguratív, akkor lesz jó a kép ritmusa, akkor van ereje. A festészetben én a saját világomat élem, romantika, szerelem, gyűlölet, tudatalatti érzések, fogalmak vannak a képeimben, ezt a világot másként nem tudom kifejezni. Nem akarok modern lenni. Persze, teszi hozzá a mester, ma már az a modern, ha valaki konzervatív.
Erről a furcsa ellentmondásról elmélkedünk, miközben a műteremben régebbi és az elmúlt évek alkotásait nézegetjük.
- A dadaisták például – fejti ki a gondolatait a mester – meg akartak döbbenteni, lázadásuk célja a polgárpukkasztás volt. Ma is így van, csak engem például nem döbbentenek meg. Engem nem hoz lázba két kiállított neoncső, vagy az, ha valaki meztelen átballag egy kiállítótermen. Lengyelországban már a hatvanas években láttam happeninget, majd itt is csinálták. Ahhoz nagyon ötletesnek kell lennie, hogy felháborodjak. Az a lényege az egésznek, hogy ne szülessen alkotás. Jobb eltüntetni, úgy csinálni, hogy ne jöjjön létre mű, mert még megmarad. És az veszélyes. Még ma is hat egy Rubens vagy egy Caravaggio festmény, mert az agyba szinte beleég. Éppen ezért elég, ha csak leírod a koncepciót. Megvalósítani nem kell. Az a lényeg, hogy ne legyen! A megszüntetést állítják piedesztálra, ne legyen zene, az irodalomban csak üres lapok jelenjenek meg, a képzőművészeti alkotás se legyen maradandó.
    Rádóczy Gyarmathy Gábor festészetéről is elmondható, hogy felkavaró, zavarba ejtő, olykor meghökkentő, de ő valódi műalkotásokat hoz létre a klasszikus festészet eszköztárával felfegyverkezve. Az olajfesték a kedvelt anyaga. Fontos számára az alapozás, mely után tónusos képet fest, a végleges formáját azonban akkor nyeri el, amikor a lazúrok is a felületre kerülnek. A kép alsóbb rétegei is látszanak, ám a lazúrnak köszönhetően áttetszővé, sejtelmessé válnak. Erre a rejtélyes, motívumokkal zsúfolásig megtelt képfelületre teszi rá a mester a csúcsfényeket, kiemelve ezzel a festmény központi formáit. Legújabb képein az alapként használt, olykor igen mozgalmas, sötét tónusú felületre szinte a tubusból kinyomva, vastagon viszi fel a színekben gazdag festékréteget. Munkái komponálása során nagy szerepet játszik az ismétlés, melyet időnként egy képen belül is alkalmaz.  Noha belső világot jelenít meg, de nem ösztönös festő. Mint mondja, még üres a vászon, de már látja rajta a képet, amit utána rendkívül tudatosan szerkeszt és fest meg.
    Miközben a műteremben sorakozó képeket nézegetjük, Rádóczy mester beavat titkaiba: módszereit, gondolatvilágának tartóoszlopait és a festmények megszületésének mikéntjét ecseteli. Úgy véli, amit álmodik az ember, teljesen reális képekből épül fel, csak valami még sem stimmel benne. Ő, mint egy álmot látja ezt a mai, őrült világot. Talán nevezhető szürreálisnak, realizmus fölöttinek, amikor a művész a látványt a realitás fölé emeli. De ha a szimbolizmust emlegetjük, akkor sem járunk messze az igazságtól, hiszen a festőművész művein az ismétlődő motívumok jelképként működnek. S ahogy már szó volt róla, az alkotó nem is törekszik az egységes stílusra. A képei éppen ettől válnak egyedivé, felismerhetővé, senki máséval össze nem téveszthetővé. Egy alkalommal így nyilatkozott erről a mester.„Az eklektika hat rám igazán. A kompozíció érdekében természetesen felhasználom a konstruktivisták képszerkesztési elveit is. A konvencionális tárgyak, gesztusok felületi, külső látványát szeretném átalakítani, jelértékűvé egyszerűsíteni, az európai jelképrendszerbe illeszteni, a közösség számára értelmezhetővé tenni. A szürreális világ, az egymásra rakódó rétegek, a jelképek barokkos zsúfoltsága által teremtett feszültség az eklektika formavilágában találja meg a helyét.”
    A hagyományos technika alkalmazása tehát nem realista alkotásokat szül. A Rádóczy-képek látomások. Álmok és mesék, ahol minden lehetséges. Az emberek és az állatok átváltozhatnak, érintkezhetnek egymással, beszélhetik egymás nyelvét, és egy test egyszerre lehet emberé és állaté. Ez az álomvilág formákban és színekben gazdag, egy-egy motívum, mint például a ló, a sólyom, a szarvas, a farkas, a bárány, a sárkány és a gonosz megtestesítője, a démon újra és újra megjelenik, így alakul egy beszédes jelképtár részévé. A látványelemek a mögöttes tartalmaknak köszönhetően szimbólummá válnak. A magyarság, hasonlóan a nomád népekhez, a mai napig kötődik a lóhoz. Őseink lovon jártak, a pusztákon a pásztorok, betyárok nyeregben ülve nyargalásztak, az ütközetekben a huszárok lovakon harcoltak, a parasztember lovat kötött az ekéje elé, a lóval való együttélés a mindennapokhoz tartozott. Már a népmesékben is segítője, legjobb barátja az embernek a táltos, mely, ha kell, repülni tud és szóba elegyedik a gazdájával. A tisztaság jelképe, bűnök megváltója a fehér ló, amit áldozatként mutatnak fel az ősi szokásokban. Rádóczy Gyarmathy Gábor magán mitológiájában a ló szent, tisztelt és szeretett állat, festészeti világában központi szereplő, többek közt az Életlovaglás, a Fehér ló áldozásai I-II-III., a Boldogasszony és a Táltos ló című képein.
    Hasonlóan jelképes motívum a sólyom, mely a mitológiában a fény madara. A sólyom szeme a nap szeme, mely minden dolgot megvilágít, ezzel segítve a tisztánlátást, a minden dimenzión keresztül a dolgok lényegébe való behatolást. Bizonyos értelmezések szerint az élet és a szent utak védelmezője, az ihletről gondoskodó lény. A kerecsensólyom legendás, mert a magyar mondavilág egyik szimbólumának, a turulnak a mintájául szolgál. A turul az ősmagyar eredetmonda szerint Emesét, Álmos anyját teherbe ejtette, s így ez a madár a magyarság mitikus őse, totemállata.  A népmesék griffmadara elevenedik meg a sólyom madárban, mely Rádóczy művein, többek között az Apokaliptika, a Léda a hattyúval, a Sólyomfejedelem, az Elrabolt lélek vagy a Hórusz című festményén, a kezdetektől felfedezhető. A festőművész Emese álma címmel több változatban az eredetmondát is feldolgozza.
A kedvelt motívumok állandó jelenlétéből, ismételgetéséből kibontakozik a filozófiai háttér, a művész határozott, tudásra épülő világképe. A népmesék és az ősi mondák felidézése utal arra, hogy festőnket erősen foglalkoztatja, érzelmileg is megérinti a múlt, a gyökerek felkutatása, a honnan származunk, kik vagyunk kérdése. „Rádóczy Gyarmathy festményeinek szuggesztív szimbolikus világában erős koherenciával érzékelhetők a különböző értelmezési lehetőségeket adó, de végül is mindig egy erős eszme felé terelő jelek, jelzések – írja a művészről szóló tanulmányában Feledy Balázs -. Vérszerződés című képén nem véletlenül sejlik fel a rovásírás világa, miközben utal a honfoglaló vezérek összefogására (összekulcsolt ujjakkal) és a közelgő eszmei menedékre, a kereszténységre. És voltak egykoron táltosok drámai nyerseséggel és áttételezettséggel jelzi egy vergődő ország állapotát. Csodaszarvas című művén erős szuggesztivitással festi meg az élet születésének sejtekből épülő világát. Betyárvilág című festménye farkasként ábrázolva a betyárt, fegyverek folyamatos ismétlődő látványával és egy menekülő, vágtató ló megfestésével eleveníti fel a szegénylegények időszakát. Históriás ének című alkotása a török elleni küzdelmet eleveníti meg Arany Jánosra utalva.”
De példa lehet a Sasnak körme között, a Hadak útja és a Báthory emlékére című alkotás Rádóczy Gyarmathy múltat kutató hajlamára, a történelem drámai eseményeire és a magyar sorskérdésekre figyelő attitűdjére. Az utóbbi évek munkáin új, ismétlődő képi elemként jelenik meg a szent korona, valamint a trianoni békeszerződés témaköre festői megfogalmazásban.
Csáji Attila festőművész így fogalmaz egy megnyitójában: „A Rádóczy Gyarmathy Gábor által teremtett atmoszféra hozzánk tartozik. Hozzánk magyarokhoz. Döntően ennek a kultúrának a szövetéből született és újra és újra ebből táplálkozik. Ez nem stílus kérdése, hanem az értékteremtő vállalásé.”
    Rádóczy Gyarmathy Gábort ugyanakkor érdeklik a mai kor problémái, az emberi viszonylatok. Művei sok esetben erotikus tartalmúak, lélektani problémákat boncolgatnak és morális kérdéseket vetnek föl. Egyszerre kavarog a képeken jóság és gonoszság, szeretet és gyűlölet, öröm és bánat, szabadság és szorongás, élet és halál, mindezek a fény és sötét ellenpárra építve. Mesélő kedve olyan, mint egy középkori ikonfestőé, azzal a különbséggel, hogy ő gondolati gazdagságából, saját világképéből indítja el a mesét. Belső világát megmutatva veszi rá a nézőt, hogy ki-ki saját magán keresztül ismerje meg a világot.
Rádóczy Gyarmathy Gábor úgy véli, a műveltebb, irodalomban és történelemben jártas emberekhez közelebb állnak a művei. A közönség egy részét azonban a Rádóczy-s világ inkább zavarba hozza, megijeszti.
- Ez azért van így – állapítja meg -, mert a korszellemet magamba szívom, s ebben a korban van valami ijesztő.
    Az elmúlt évtizedek alatt a művészcsoportokhoz való kötődései elhalványultak, inkább olyan alkotókhoz csatlakozott, akik hozzá hasonlóan a flóra és a fauna világát ismerik, szeretik. Így lett tagja az Altamira Egyesületnek, melynek csoportos tárlatain rendszeresen szerepel, valamint ő maga is szervez alkotótáborokat. A hetvenhét éves művész napjait tevékenyen tölti. Feleségének nem régen megjelent könyvéhez ő készítette az illusztrációkat, melyeket könyvbemutatók és egyéni tárlatok alkalmával ismerhetett meg a közönség. A szakmai tudásának átadását mindig hivatásának tekintette, otthonában ma is szívesen lát tanítványokat.
Legújabb terve egy, a vadászat történetéről szóló körkép megfestése a vadászati világkiállításra. A hatvan méter hosszú és hat méter magas monumentális mű vázlata elkészült, melyet múlt évi önálló kiállításán már nyilvánosság elé tárt. 
 

Rádóczy Gyarmathy Gábor  (1943) festő- és grafikusművész pályafutását grafikusként kezdte. A budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után Lengyelországban, a poznani Képzőművészeti Főiskola festő- és grafika szakán tanult. Első jelentős sikerét Kopernikusz című rézkarcával aratta, amellyel Krakkóban díjat is nyert. Ezután minden jelentősebb nemzetközi kiállításra meghívták, ám a szocialista Magyarország kultúrpolitikájának akkori döntéshozói származása miatt nem támogatták. Helyette a minisztérium mások munkáit küldte el, akik kevésbé voltak sikeresek, ő viszont mivel nem kapott útlevelet, nem mehetett. Engedély nélkül kiküldött grafikái- val a hazaiak mellett több külföldi grafikai pályázatot is nyert. Olaszországban két alkalommal is az Italia 2000 pályázat ezüstérmese lett, megkapta az olasz becsületrendet (Honoris Causa, 1980.) és a Pármai Művészeti Akadémia tagjai közé választotta (1980). 

Grafikusként elért sikereitől függetlenül a festészet volt számára az önkifejezés tökéletes műfaja, amelyben a rendszerváltás után (1989.) teljesedett ki igazán, ekkor érezte úgy, hogy festőként lehetősé- ge van kompromisszumok nélkül, szabadon alkotni. 

Művészi látásmódját kisgyermek korától ap- ja, Gyarmathy Tihamér festőművész (1915-2005.) alakítgatta, aki a magyar absztrakció egyik legjelentősebb alakja volt és egyszersmind a nemzet- közi kortárs képzőművészet élvonalába tartozott, ismerte André Bretont, Piet Mondriant, Hans Ar- pot.1947-ben még Párizsban állított ki a Salon des Réalités Nouvelles tárlatán, majd néhány évvel ké- sőbb itthon, a Vasfüggöny mögött tiltott kategóriába került, hivatalosan nem festhetett, nem állítha- tott ki. 1948. után kisméretű absztrakt – szürrealista képeket, fotogramokat készített, majd az 1960- as évektől mértani elemeket felhasználó új jelrend- szerrel kezdett dolgozni, követve Kállai elméletét. 

Rádóczy Gyarmathy Gábor ismerte a magyar avant-garde vezéralakjainak, Kassák Lajosnak és Kállai Ernőnek a munkásságát, az apja látásmód- ját formáló Kállai-féle új világképet és bár értette a természettudományos látásmód és az absztrakt művészet kapcsolatát, őt magát soha nem vonzotta. A természet rejtett arca, a mikro- és makro világ, az univerzum idegenszerűnek tűntek előtte, őt mindenekelőtt az ember és tetteinek motivációja érdekelte. Érzékeny, világra nyitott, saját útját kereső fiatal alkotóként úgy gondolta, hogy az absztrakció nem a megfelelő művészi reakció azokra a borzalmakra, amelyeket ember követett el ember ellen a háború alatt és után. 

Apja művészetét nagyra tartotta, de nem követte őt. Igaz, ez nem is volt elvárás. Gyarmathy Tihamér nem csak a saját művészetét tartotta fontosnak, mások tehetségét is elismerte. Azt tanította, hogy ön azonosnak kell maradni, mindenkinek a saját út- ját kell járnia, különben eltéved. „Légy hű önmagadhoz és neked adom az élet koronáját.” Rádóczy ezzel a családban gyakran idézett mondással nőtt fel és érett önálló látásmódú, szabadon alkotó mű- vésszé, aki valóban megtalálta saját útját és egyéni stílusát, amelynek formálódására az a kortárs mű- vészközeg is inspirálóan hatott, amely gyermekkorától körülvette. Általános iskolásként sok időt töl- tött az Európai Iskolás Bálint Endréékkel, Jakovits Józseffel, Anna Margittal, Ország Lilivel. Montázsokat, kollázsokat csináltak, jól érezte magát náluk. Innen jött a szürrealizmus iránti vonzódás, amely jobban hatott rá, mint a non-figuratív világ. Össze- jártak Lossonczy Tamással, Korniss Dezsővel, Martyn Ferenccel, akiknek a művészete és művészetről formált véleménye szintén hatással voltak rá. 

Montázsokat még lengyelországi tanulmányai alatt kezdett el készíteni, a kollégiumi ágyon nyirbálva a képeket, majd megfestette őket. Ez a technika festészetének egyik jellegzetes karakterjegye lett. Gyakran készít montázsalapot képeihez, amelyre aztán ráfesti a fő témát. A többszörös festékréteg alól felsejlő montázselemek kultúrtörténeti kontextusba helyezik az aktuális mondanivalót, erősítve annak hatását. A montázsalapra festett fő téma motívumai, intenzív színei olykor elvonják a figyelmet a háttérben rejtőző képi elemekről, amelyek értelmezése igazi intellektuális kaland. Vizuális hatásukat tekintve ezek a festmények távolról nézve homogénebbnek tűnnek, közelről azonban újabb és újabb apró részletet lehet felfedezni raj- tuk, amely azt az érzetet kelti, mintha a kép mozog- na, életre kelne. 

Festészetének karakterjegye a festésmód tematikus differenciálása is. Témájától függően egyes képeire vékonyabban felvitt festékréteg és vissza- fogottabb színhasználat a jellemző, máshol viszont erőteljes színeket használ pasztózus festésmóddal, amely a kép sík felületét plasztikussá teszi. Az első festésmód használata az elvontabb gondolatiságú, a második az érzelmekre mélyebben ható témáknál jellemző. 

Rádóczy képei általában többrétegű szimbólum- rendszerek, egy hatalmas műveltséggel bíró intellektus kompozíciói, akit az emberi cselekedetek motivációi, az emberi lélek összetettsége foglalkoztatnak. Egy- egy motívummal, archetípussal előhívja a kollektív tudattalant, a kollektív emlékezetet és a legkorábbi közös emlékeinkhez vissza- nyúlva igyekszik feltárni az ismétlődő jelenségeket, azonosságokat, amelyek összekapcsolják a kultúrákat, vallásokat, múltat és jelent, mindezt a jó és a rossz örök harcának tükrében. A kollektív emlékezet elemeiből szőtt látomásaival új aspektusból mutatja meg az ismert jelenségeket, ezzel gondolkodásra késztet, kirángat a megszokásból, a közönyből. Művészetével egyszerre hat értelmünkre, érzelmeinkre és ösztöneinkre, színeinek intenzitásával és a képelemek tobzódó sokaságával olykor kereteket és határokat feszeget. 

Világképe szerint minden mindennel össze- függ. Nincsenek önmagukban álló jelenségek. Mitológiai tárgyú festményein a pogány jelképek mellett ugyanúgy fellelhetők a szakrális elemek, mint ahogy a vallási tárgyú képeken is megjelennek az ősi szimbólumok. Az eddig felhalmozott emberi tudás és ismeretanyag vizuálisan értelmezhető elemeinek sajátos egymáshoz társításával bevon minket az ő világába. Ítélkezéstől mentesen, szinte orvosi precizitással analizálja a jelenségeket, meg- értésre sarkallva bennünket, nézőket is. Előhív egy emléket, felismertet velünk egy eseményt, majd rögtön a feje tetejére állítja az egészet. Képei egy- szerre értelmezhetők intellektuális és szürreális kalandnak, amelyet az egyetemes emberi erkölcs és a filozófia teljessége keretez. 

Ahhoz, hogy világképét és gondolatait minden egyes alkotásán félreérthetetlenül és magabiztosan közvetíthesse, saját stílust alakított ki, amely öndefiníciója szerint nem sorolható egyetlen stílusirányzathoz sem. Alkotásai egyszerre viselik magukon az expresszívizmus, szürrealizmus és a szimbolizmus jegyeit. 

Az őt foglalkoztató kérdéseket elsősorban történelmi, vallási, mitológiai – elsősorban magyar mitológiai – témák felidézésével tárgyalja, amelyekhez ismétlődő motívumokat társít. Természettel való szoros kapcsolatából eredően – egész életében lovagolt és íjászkodott – gyakori motívum a ló, a sólyom, a mitológiai állatfejű, embertestű lények sokasága, illetve az embert, mint ösztönlényt szimbolizáló meztelen női test. 

Rádóczy művészete egyszerre tudatos, és zsigeri. A luciditás, a tudatos szerkesztés épp úgy jellemző rá, mint a spontanaitás, az ösztönök megnyilvánulása. Alkotásain tapinthatóan jelen van a vérbő férfiasság, az erotika. Jelen van a tűz, a szerelem, a szenvedély, az élet tüze és a pusztító tűz is. Alkotóként az emocionális és ösztönlét ellentmondásos volta mellett az értelem kettős természetére is rá- világít, nevezetesen, hogy az embert az intelligenciája nem csak kiemeli az ösztönlétből, de lehetősé- get ad arra is, hogy leggonoszabb cselekedeteit racionalizálja. 

Rádóczy Gyarmathy Gábor szerint egyedül a kultúra és a művészet az, amely az emberi természet összetettségéből fakadó torzulásokat képes meg- szépíteni és humanizálni. 

A Budapesten élő és alkotó Rádóczy Gyarmathy Gábor művészete alapvetően két élményből táplálkozik: a műveltségből és a valóság ismeretéből. Személyiségének, művészi attitűdjének kialakulásához a családból hozott kondíciókon túl nagy erővel hatottak a kor történései, a második világháború, majd az 1956-os drámai események. Másik életre szóló élménye a lovaglás. Az ifjú Gyarmathy a solymászat kapcsán tanult meg lovagolni, ismerte meg a vadászat izgalmát és szépségét, s a természettel való bensőséges kapcsolat életének része lett, életformáját ehhez alakította, és jelentősen kihatott a festészetére is.

Képzőművészeti tanulmányait a budapesti  képzőművészeti gimnáziumban kezdte, majd Lengyelországban, a poznani képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát. Hazatérése után, a hetvenes években elsősorban egyedi lapjaival keltett feltűnést, a fiatal művész sajátos látásmódja és briliáns technikai tudása révén rögtön a magyar grafika legjobbjai közé emelkedett. Egyből bekerül a művészeti élet forgatagába, és jelentős országos kiállításokon vesz részt, csatlakozva progresszív törekvésű fiatal festők és szobrászok csoportjához. Első hazai kiállítását 1969-ben rendezi meg, és még ugyanebben az évben jelentkezik egy újabb önálló tárlattal, melyet Weöres Sándor költő nyit meg. Az itt felvonultatott rézkarcai már igazi, Rádóczy-s művek: filozófiai tartalommal töltöttek és mesterien megmunkáltak. Később országos grafikai biennálékon és külföldi kiállításokon szerepel, Lengyelországban, Berlinben, Olaszországban, ahol alkotásaival sikereket ér el, díjakkal jutalmazzák, majd 1980-ban a Pármai Művészeti Akadémia tagjává választják. A hazai elismerések mellett két ízben az “Italia 2000” nemzetközi pályázat ezüstérmese, 1980-ban Honoris Causa kitüntetetést kapott Olaszországban. Több képzőművészeti társaság tagja, köztük a Magyar Képzőművészek Szövetségének. Rendszeres kiállító hazai és külföldi tárlatokon, művei jelentős magán- és közgyűjteményekben, többek közt a Nemzeti Galériában megtalálhatók.
Rádóczy Gyarmathy Gábor művészi pályáján egyéni utat vállal. A festészetben saját világát éli, romantika, szerelem, gyűlölet, tudatalatti érzések, fogalmak jelennek meg barokkosan zsúfolt képfelületein. Munkái komponálása során nagy szerepet játszik az ismétlés, melyet időnként egy képen belül is alkalmaz. Noha belső világot jelenít meg, de nem ösztönös festő, a képet mindig tudatosan szerkeszti és festi meg. Ugyanakkor a Rádóczy-képek látomások, melyek formákban és színekben gazdagok, egy-egy motívum, mint például a ló, a sólyom, a szarvas, a farkas, a bárány, a sárkány és a gonosz megtestesítője, a démon újra és újra megjelenik, így alakul egy beszédes jelképtár részévé. A látványelemek a mögöttes tartalmaknak köszönhetően szimbólummá válnak. Rádóczy Gyarmathy Gábor magán mitológiájában a ló szent, tisztelt és szeretett állat, festészeti világában központi szereplő.  Hasonlóan jelképes motívum a sólyom, mely a magyar mondavilág egyik szimbólumának, a turulmadárnak a mintájául szolgál. A kedvelt motívumok állandó jelenlétéből, ismételgetéséből kibontakozik a filozófiai háttér, a művész határozott, tudásra épülő világképe. A népmesék és az ősi mondák felidézése utal arra, hogy festőnket erősen foglalkoztatja, érzelmileg is megérinti a múlt, a gyökerek felkutatása, a honnan származunk, kik vagyunk kérdése. Az utóbbi évek munkáin új, ismétlődő képi elemként jelenik meg a szent korona, valamint a trianoni békeszerződés témaköre festői megfogalmazásban. Legutóbbi önálló kiállításán egy, a magyar vadászat történetéről szóló, nagy méretű körképpel mutatkozott be.